Utcai szociális munkás kollégával beszélgettem a napokban - több mint 9 éve dolgozik hajléktalanellátásban. Szerintem ez óriási dolog, főleg annak fényében, hogy a kollegina szereti a munkáját. Pedig a kiégés veszélye a szociális ágazatban fokozott, a pszichés leterheltségre ez a "válasz" sok esetben - önvédelmi reakció. A sikerélményt más "léptékben" mérik, mint több más, emberekkel foglalkozó területen. Van, hogy egyáltalán nincs sikerélmény, megnyugtató és ideális megoldás egy-egy élethelyzetre, és ezt tudni kell elviselni... A szupervízió nem csodaszer. Van, ahol nem is működik...nyitottnak kell lenni rá, s persze meghatározó a szupervizor szakértelme, személyisége is. 

Az utcai szociális munkás kolléga közel 10 éve a családsegítésből "menekült el". Nem bírta a lelki terheket anyaként...  Nem egyszerű a családsegítők munkája...

Az óvodai és iskolai szociális munka a gyermekvédelmi rendszeren belül azért is lóg ki a sorból, mert azok, akik ezen a területen dolgoznak, és szeretik is a munkájukat (a kezdeti bizonytalanságok ellenére), tobzódhatnak a sikerélményekben is. Gyerekek között lehetünk - kompetenciahatáraink figyelembevételével változatos foglalkozásokat vezethetünk -, ha szerencsénk van, elfogadóak, együttműködőek a pedagógusok is, és a többi, oviban, suliban dolgozó segítő szakember (pszichológus, védőnő, gyermekvédelmi felelős stb.). Ha falakba ütközünk, a bevezetés évei a kitartásról, türelemről szólnak...hihetetlenül megedzi a személyiséget, csiszolja a kommunikációs készségeket, jó kis önismereti út... 

Biztos vagyok abban, hogy sok kolléga megszerette az "óvodáit és az iskoláit". A többiek pedig kivárnak és igyekeznek. Vannak, akik felismerik: ez a munkakör nem nekik való. Becsülendő dolog ezt belátni, felállni nem (feltétlenül) jelent megfutamodást a nehézségek elől. 

Visszatérve az utcai szociális munkás kollégára: megkérdezte, mennyire jellemző ezen a területen a fluktuáció? Mivel még csak egy tanév telt el a bevezetés óta, fogalmam sincs. Viszont továbbgondoltam a kérdést. Több (akár együttes) ok miatt dönthet úgy valaki, hogy távozik: fokozott belső bizonytalanság, munkabér, munkahelyi légkör, intézmények "hozzáállása", leterheltség stb. 

Ilyenkor mi történik? A munkáltató tudomásul veszi a munkavállaló döntését, és meghirdeti az állást. A belépő kolléga "készen" kap egy helyzetet, amit persze alakíthat, javíthat és...ronthat is. Ha az intézményekkel jó kapcsolatot sikerült kialakítani, az elválás nehéz; nehéz kötődés nélkül elválni olyan oviktól, iskoláktól, ahol minden flottul ment, jó szakmai kapcsolatokat sikerült kialakítani. Nyilván az intézménynek - dolgozóiknak - sem közömbös, ha a megismert (megszokott) szociális segítő helyére új ember jön, akivel szintén jó munkakapcsolatot kell kialakítani. Lehet, hogy ez flottul megy, lehet, hogy nem... 

Az óvodai és iskolai szociális segítő - szerintem - akkor tud hatékony lenni, és ezt a területet jól képviselni, ha éveket tölt el egyazon köznevelési intézményben. Bizalmi kapcsolatot másként nem lehet építeni. 

Nincs pótolhatatlan ember? 

Képzeld el azt a helyzetet, hogy egy tanéven belül 1-2-3 "új" szociális segítő mutatkozik be. Akivel valamennyire elölről kell kezdeni mindent, az ismerkedést, a kapcsolatépítést legalábbis mindenképpen.

Ha pedig egy kolléga nem pályaelhagyásban, csak váltásban gondolkodik, számolhat azzal, hogy az "elődje" romokat hagy maga után. Persze megvan az esély arra is, hogy a lehető legjobban készítette neki elő a terepet, és tárt karokkal fogadják az intézményekben, mert ismerik és értékelik is az általa képviselt szolgáltatást.