Az óvodai és iskolai szociális segítő szolgáltatás 2018. szeptemberében jelent meg kötelező elemként a hazai köznevelési intézményekben, ez azt jelenti, hogy a szolgáltatás igénylése az óvodák és iskolák részéről nem opcionális, elméletileg tehát fogadókésznek kell lenniük, amikor az óvodai és iskolai szociális segítő szakember bekopogtat hozzájuk.

A szociális szakember azután tudja megkezdeni érdemben a munkát, miután a felek (a területileg illetékes családsegítő központ, a köznevelési intézmény fenntartója, a köznevelési intézmény vezetője) aláírták az együttműködési megállapodást.

Nem áll rendelkezésre autentikus, országos adat a vonatkozásban, hogy másfél évvel a szolgáltatás elindítása után hogy állnak az együttműködési megállapodások, csak annyit lehet tudni (szakmai konzultációk nyomán), hogy akadnak olyan ovik, iskolák, melyek nem kötnek együttműködést. Úgy hírlik, főleg az alternatív, magán- vagy alapítványi fenntartású intézményeknél jellemző az "opponálás" - ebben a körben jellemzőbb, hogy az intézmények nem tekintik magukra nézve kötelezőnek és szükségesnek sem a szociális szakember jelenlétét.

Mivel különösebb következménye nincs a szolgáltatás „megtagadásának", mást nem nagyon tud tenni az illetékes családsegítő központ (mint a szociális segítő szolgáltatás felelőse), hogy a szolgáltatás megtagadását tudomásul veszi, és együttműködési hajlandóság hiányában nem indítja el az érdemi munkát. 

Azok a kollégák, akik szinte kezdettől fogva, 2018 őszétől "bent vannak" (mint a mi szakmai csapatunk) rendre belefutnak abba a helyzetbe, hogy tudomást szereznek a gyermek veszélyeztetettségéről, az intézményvezetővel, pedagógussal, ovi-, iskolapszichológussal, gyermekvédelmi felelőssel folytatott személyes konzultációk alkalmával, de a "dolog" ennyiben marad: a köznevelési intézmény nem küld hivatalos jelzést a gyermek/család kapcsán tapasztaltakról. Sőt, nem egyszer fordul elő, hogy amikor a szociális szakember felhívja a figyelmüket arra, hogy jelzést kellene tenniük, azt a választ kapják:

akkor inkább legközelebb nem mondok semmit!

A pedagógus tehát akár afölött is szemet huny, hogy a gyerek arca sebhelyes, véraláfutásos, és sokadszor is elfogadja azt a szülői vagy a gyermek által adott magyarázatot, hogy „elestem", „megütötte magát". Miközben arról is van információja, hogy a családot huzamosabb ideje terrorizálja a szenvedélybeteg, bántalmazó apa...

(Múlt heti eset: egy 2019. december eleji iskolai gyermek-pedagógus konfliktusról 2020. február végén szereztem tudomást egy iskolai dolgozó véletlen elszólása nyomán... Végiggondoltam az eset nyomán, hogy mennyire lehetnek őszinték, ha egy ilyen horderejű ügyből "kifelejtettek". És hány hasonló eset lehet... ennél súlyosabbak is!)

Hozzáteszem, a jelzést ilyen esetekben mi magunk, szociális segítők tesszük meg, ha a sokadik felszólításra sem hajlandó az iskola jelzést küldeni. Úgy látszik, ezt a "hálátlan" feladatot szívesen át is hárítanánk ránk az ovik és az iskolák (tisztelet a kivételeknek!), de a jogszabály és a szakmai ajánló egyértelműen kimondja, hogy nem ezért vagyunk! Nem nekünk kell jelzést adnunk.

A jelzés sokak szemében egyet jelent a „feljelentéssel". A pedagógusok nem akarnak beavatkozni, mert tartanak a következményektől. Tudják a gyerekről, akit nap mint nap látnak, hogy elhanyagolt, hogy otthon bántalmazzák, a családban komoly zűr van, mégsem jeleznek, pedig jelzőrendszeri tagok.

Ha drámai esemény történik családon belül, mint arra a közelmúltban többször volt példa, olvashatjuk a megrendült, felháborodott emberek vehemens reakcióit. Amikor felelőst keresnek, általában azt kérdezik:

hol voltak gyerekvédelmisek? miért nem avatkoztak be?

Azt elég ritkán kérdezik meg, hogy hol volt a gyerek tanítója, tanára, óvónője stb.? (Tágabb értelmezésben ők is „gyerekvédelmisek", mert ők mind a jelzőrendszeri tagjai.)

A pedagógusoknál aligha lát bele jobban egy család életébe „külsősként" más szakember. (A családsegítők és más szakemberek csak akkor léphetnek be a helyzet megoldása érdekében, ha a jelzést megkapták.) A pedagógus nap mint nap látja a gyermeket, tudja, mikor hiányzik és mennyit, láthatja, ha nincs jól, ha furcsa sérülések láthatók az arcán, a testén (rendszeresen), ha furcsa a gyermek viselkedése, ha fejlesztésre szorul stb. Ezt elhallgatni, ezzel nem foglalkozni annyi, mint cinkossá válni, közönnyel élni, nem foglalkozni azzal, hogy a felelősségvállalás fontos része a pedagógiai munkának.

Hozzáteszem: óvodai és iskolai szociális segítőként az is feladatunk, hogy tájékoztassuk a pedagógusokat a gyermekvédelmi jelzőrendszer működéséről, mert nem kizárt, hogy az ezzel kapcsolatos ismereteik felületesek, hiányosak. Érdemes ezért tájékoztató előadásokat szervezni az ovikban, iskolákban, a nevelőtestületi értekezletek ideálisak, mert ezeken a legtöbb pedagógus jelen van. Fél siker, ha a köznevelési intézmény nyitott is ilyen jellegű tájékoztatókra, érdemes az ovikban, iskolákban próbát tenni. Feladataink közé tartozik a gyermekvédelmi jelzőrendszer erősítése is, ehhez elengedhetetlen az információnyújtás, az edukáció, a szemléletformálás.

Közérthető információs anyag a gyermekvédelmi jelzőrendszerről >>

A gyermekvédelmi észlelő- és jelzőrendszer működtetése kapcsán a gyermek
bántalmazásának felismerésére és megszüntetésére irányuló szektorsemleges
egységes elvek és módszertan >>

Gyakran ismételt kérdések a 2018. szeptemberben bevezetett óvodai és iskolai szociális segítő munkakörről. Olyan kérdéseket válogattam össze (a teljesség igénye nélkül), amelyeket nyilvánosan kevesen mernek feltenni vagy kevesen mernek megválaszolni, de sokakat foglalkoztatnak.

1. Mennyit keres egy óvodai és iskolai szociális segítő?

A hivatalos válasz: az illetmény megállapítására és a juttatásokra a Közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény rendelkezései az irányadók (V. fejezet). Az óvodai és iskolai szociális segítő szakember közalkalmazotti bérezést kap, F fizetési osztály vagy afeletti besorolás szerint (ez egyéni). A bérhez hozzáadód(hat)nak munkáltatói és intézményfenntartói hatáskörben plusz juttatások (ruhapénz, kiegészítő pótlék stb.). 

Nem árulok el nagy titkot azzal, ha elmondom: sokak számára a fizetés miatt nem vonzó ez a pálya. Több volt évfolyamtársam külföldön helyezkedett el, az angliai vagy német bérezés teljesen más életszínvonalat nyújt.

2. Nehéz, megterhelő munka?

Ez személy-, munkáltató- és intézményfüggő is. Ha a munkáltatókat nézzük: sokféleképpen értelmezik, alkalmazzák a jelenleg hatályos szakmai ajánlásokat. Egységes módszertan nem áll rendelkezésre.  

A saját tapasztalatok: nem könnyű munka. Olyan, mint ha több munkáltatód lenne, annak ellenére is, hogy külsősként vagyunk jelen az óvodákban és az iskolákban. Sok emberrel állunk kapcsolatban. Belefuthatunk „rázós" helyzetekbe, fegyelmezetten és szakmailag is feddhetetlenül kell eljárnunk. Nem csak gyerekekkel foglalkozunk (csoportozunk, foglalkozásokat vezetünk), hanem gyermekvédelmi ügyek is „átfolynak" rajtunk. Komolyan kell vennünk a kompetenciahatárainkat, hogy ne sértsük másokét, illetve ne ártsuk bele magunkat olyan ügyekbe, melyekhez nincs „jogosítványunk". Tudnunk kell nemet mondani, ha mások nem ismerik fel a kompetenciahatárainkat (vagy épp a sajátjaikat).

Támogatnunk kell a gyermekvédelmi jelzőrendszer működését, de van, hogy az intézmények elhatárolódnak, nem tesznek jelzést veszélyeztetettség esetén. (Mi is jelezhetünk, de ez nem lehet automatizmus. Nem az a feladatunk, hogy az oktatási intézmények kötelezettségeit magunkra vállaljuk.)

Intézményvezető és pedagógus egyaránt el tudja lehetetleníteni a munkánkat, ha olyan a hozzá(nk)állása. (Sokan emlegetik szakmán belül, hogy legalább 5 évnek el kell telnie ahhoz, hogy az ovikban, iskolákban megismerjék, elfogadják ezt a szolgáltatást.)

Nem helyben ülős munka. Ha rendszeresen kijárunk ügyeletbe, vagy foglalkozásokra (ez alapvetően azon múlik, hogy a munkáltatónk mit vár el, hogy mennyire vagyunk szakmailag és pszichésen felkészültek foglalkozások levezetésére), egy idő után fárasztó, hogy folyton jövünk-megyünk. Főleg akkor fárasztó, ha sok (8-10) intézmény tartozik hozzánk. Belátható, hogy ennyi intézményt nem lehet „rendesen" ellátni, de sok helyen még nincs feltöltve a létszám. (Okok, ld. 1 pont és a bevezető szakasz jelentette bizonytalanságok.) A növekvő adminisztrációs feladatok ráadásul elvonják a figyelmet a prevencióról (nálam legalábbis kezd érződni), de abban reménykedem, hogy ez csak addig jelenthet nehézséget, amíg létszámhiány van a területen.

Személy szerint úgy érzem magam jelenleg, mint aki el van anyátlanodva. Köszönhető ez annak, hogy a legfelsőbb szinteken (ahol a munkánkra vonatkozó döntéseket hozzák) következetlenséget, kapkodást érzékelek... (ez lehet, hogy nem így van, de így csapódik le:)) Az első évben ez még úgy, ahogy elfogadható volt. A biztosítékot legutóbb az csapta ki nálam, amit a területen dolgozók számára kötelezően előírt „ingyenes" képzés kapcsán tapasztaltam (mégsem lesz ingyenes mindenkinek, több hétbe telt, mire a megadott online felületen sikerült a regisztráció stb stb.) 

2020. január helyett várhatóan február 15-én indul az Igénybevevői Nyilvántartás (KENYSZI) adminisztráció, emellett a munkanaplót is vezetünk kell továbbra is, megmarad a hivatalos feljegyzés is, és minden egyes foglalkozást, csoportmunkát dokumentálnunk kell stb.

3. Milyen az ovikban, sulikban a munka?

Szeretek kint lenni az intézményekben (van azért kivétel). Az intézményvezetők többsége elfogadott (megszokott). Van olyan suli, ahol már tavaly közölték velem, hogy nincs szükségük erre a szolgáltatásra (pedig nem opcionális!) és hogy ne értsem félre, nem a személyemmel van a gond...

Tudom, hogy sok kolléga szenved az elutasítás miatt. Van, ahol kemény ellenállást tapasztalnak. Ezt hosszú távon nemigen lehet elviselni...a munka sem tud hatékony lenni. Aki ezen a területen szeretne elhelyezkedni, számolnia kell azzal, hogy nem minden intézményben lesznek vele bűbájosak. (Egyszerre kell beilleszkedni a munkahelyen és az intézményekben - azért ez nem egyszerű.) Persze nem is kell, hogy bűbájosak legyenek, csak működjenek együtt, és ne próbáljanak ellehetetleníteni. 

4. Megviselnek ügyek?

Határozottan meg tudnak viselni esetek. Ez - az én olvasatomban - azt jelenti, hogy még nem égtem ki. A gyermekvédelmi rendszer korlátoltsága, tehetetlensége legalább ennyire frusztráló. Zavar, ha egy pedagógus nem jelzi, hogy baj van, pedig pontosan tudja. Zavar, ha látom, hogy a pedagógus a gyerekekkel rideg, diszkrimináló, verbálisan bántalmazó, az is zavar, ha ezt a főnöke(i) és a kollégái elfogadják, eltűrik. Ugyanakkor látom a pedagógusok terheit is, azt is, hogy sokszor a szülők hozzáállása sem megfelelő, sem a pedagógusokhoz, sem a gyerekeikhez.

Vannak tendenciák, de minden eset más, nem lehet senki felett általánosító módon pálcát törni... 

Szóval ez a munkakör sem rózsaszín leányregény, de - ha akarunk - sok pluszt, segítséget tudunk adni pedagógusoknak, szülőknek és gyerekeknek. 

Szülői levél (a Facebook oldalon keresztül érkezett)

Tanácsot szeretnék kérni: mit tehetek szülőként, hét éves gyermekemnek milyen hasznos tanácsot adhatok, ha csúfolják? Sajnos lassan fizikai tünetek is előfordulnak. Az osztályfőnökkel történő beszélgetés nem opció, mástól érkezett panaszra úgy reagált 38 éves tanári múlttal, hogy "csúfolások mindig voltak és lesznek". (Ahogy gyilkosok, pedofilok stb. Ettől még nem felmentendő magatartás.) A kislányom nagyon érzékeny, könnyen sír. Ez nem változtatható meg csettintéssel, hosszú évek munkája lesz. Próbáltam mondani neki, hogy hagyja ott a szituációt, vagy nevessen rajta. Szeretnék ötletet kérni, jó recepteket. Köszönöm szépen!

Meg tudom érteni, ha egy szülő valamiért nehezen bízik a pedagógusban. Például mert rossz tapasztalatai vannak (a saját gyerekkorából is). Amíg azonban ez csak közvetett tapasztalat (más szülő véleményén, tapasztalatán alapul), a megoldás érdekében meg kell próbálni "levetkőzni" az előítéletet, adott pedagógusnál tiszta lappal kezdeni. Ezért mindenképpen javaslom, hogy a szülő beszéljen a kislányával kapcsolatos észrevételeiről a pedagógussal, hiszen a pedagógus naponta több órát tölt a gyermekkel. Ismeri őt. 

Legalább egyszer érdemes a pedagógust felkeresni személyesen a problémával. Tapasztalom, hogy a szülők sokszor meglepődnek a pedagógusok által adott válaszokon: vagy azért, mert a pedagógus a szülő által jelzett problémát egyáltalán nem érzékeli vagy ugyan érzékeli, de közel sem látja annyira komolynak, mint a szülő, akit - érthető okokból - elöntenek az érzelmek, az aggódás, a féltés. A pedagógus - elvárhatóan - komolyan veszi a szülő jelzését, és jobban figyelni fog a közösségre, a kislányra (más kérdés, hogy a gyerekek elég leleményesek, megtalálják a módját az alig érzékelhető, "láthatatlan" piszkálódásnak).

A társas szocializáció fontos része a személyiségfejlődésnek, a gyerekek a megküzdési stratégiákat kortárs csoportban tudják elsajátítani, kifejleszteni. A testvérek jó alapozót jelentenek, az "egykék" hozzájuk képest speciálisabb helyzetben vannak, de ez nem jelenti azt, hogy nem (lesznek) életrevalóak. 

Egy kortárs közösség teljesen másként működik, mint a család. A gyerekek először kortárs közegben szembesülnek azzal, hogy az irántuk érzett szeretet nem feltétel nélküli (mint optimális esetben odahaza), nem kapják meg alanyi jogon társaik vagy a pedagógusok kitüntető figyelmét. A csoportban meg kell találniuk a helyüket és ez nem mindenkinek megy zökkenőmentesen.

Az iskoláskor fontos mérföldkő a személyiségfejlődésben. Erikson személyiségfejlődési modellje szerint a 4. fontos korszak az ember életében az iskoláskor, amikor is a teljesítményalapú megítélés válik hangsúlyossá, fontos intellektuális, fizikai és szociális kompetenciákra teszünk szert ezekben az években. Ennek az életszakasznak a kedvezőtlen kimenetele a kisebbrendűségi érzés, ami rányomhatja a bélyegét a következő életszakaszokra is. Kiemelten fontos ezért ebben az időszakban a gyermek szociális készségeinek, megküzdési stratégiáinak a fejlesztése. Ehhez jelenthet segítséget szülőknek például a Kid's Skills módszer

Divatos fogalom manapság a reziliencia. A reziliencia a lelki ellenállóképesség, ami egyénenként változó; arra utal, hogy az egyén (gyermek vagy felnőtt) mennyire tud alkalmazkodni a kisebb-nagyobb próbatételekhez, mennyire tud lelkileg megbirkózni a nehézségekkel. A reziliencia a nehéz helyzetekhez való igazodó, gyors regenerálódó képesség, amelyben fontos a környezet támogató visszajelzése is, a segítő erők megtalálása.

„A nagy rizikós gyerekek esetében a pozitív iskolai és kortárskapcsolatok fontosak. Fontosak az iskolán kívüli, kompetencia érzést serkentő, sikerélményt nyújtó foglalkozások, versenyek, tevékenységek, zene, sport, egyéb ügyességet fokozó, önérvényesítésre lehetőséget adó események.

Minden szülőnek és nevelőnek gondoznia kellene a rezilienciát gyermekében, melyet egy képességként értelmez, azaz fejleszthető. (...) három forrásból meríthet a gyermek: én vagyok és tudok, képes vagyok rá (belső források) illetve a nekem van (külső források).**

Mit javasolnék a fentiek tükrében?

Kommunikációt, nyitottságot a pedagógussal szemben (legyőzni az ellenérzéseket)

Szülői értekezleten higgadtan felvetni a csoportban érzékelt problémákat

Párbeszéd folytatható - higgadtan - a csúfolódó gyerekek szüleivel is (lehet, hogy elképzelni sem tudják a csemetéjükről ezt a viselkedést)

Kapcsolódást szülőtársakkal, alkalmak megteremtését iskolán kívüli együttlétre néhány gyermekkel, esetleg szülővel

Kompetenciaérzést segítő foglalkozásokat (amiben a gyermek ügyes, amiben kedvét leli)

Szorongásoldó mesék - szituációs játékok

Közösen megbeszélt, játékos Kid's Skills "kihívásokat", egy-egy készség fejlesztéséhez

Iskolapszichológus - nem kell félni tőle! :)

Pozitív szülői életszemléletet - még ha ez nem is mindig könnyű :)

Ha van az intézménynek óvodai és iskolai szociális segítője (elviekben kell lennie), és lehet tőle játékos, összeszoktató, csapatfejlesztő foglalkozásokat "kérni" - érdemes ezzel a lehetőséggel élnie az osztályfőnöknek. Ezt az igényt szülők is felvethetik az osztályfőnöknek. 

Végezetül

Kedves Anyuka! A kislánya egy csodálatos, finom lelkű, érző teremtmény! :) A családban szeretet övezi, és kellő figyelem, ami számára erős bázist jelent, és a gyerekeknek ez a legfontosabb. Az alap.

Sok mindent nem értek vagy nem találok logikusnak. Persze lehet, hogy nem ez a legjobb felütés, mert fel lehetne vezetni úgy is, hogy hurrá, végre itt van, megérkezett, sínre kerül az adminisztráció! Mondjuk eddig is adminisztráltunk, adminisztrálgattunk excelben, wordben, van most már sokféle nyomtatványunk is, amit töltögetünk, az esetleírásokat rögzítő hivatalos feljegyzéstől kezdve az intézményeként előállítandó szolgáltatási terven át a táblázatos munkanaplóig, de (tervezetten) 2020. január 1-jétől, tehát az óvodai és iskolai szociális segítő tevékenység kötelező elindításához képest közel másfél év után lesz hozzáférése a KENYSZI-hez a mi szakmacsoportunknak is. A CSGYJK sok homályos részletet segít kitisztázni. (Ez az egyik, amit nem igazán értek: miért nem lehetett ezt az informatikai rendszert a szolgáltatással együtt elindítani?)

Elkezdődött a felkészítés, ami annyit jelent, hogy folyamatban vannak a bemutatók, melyeken nincs jelen mindenki, csak azok, akiket az intézményük delegál (központilag határozták meg, hány munkatársat küldhetnek a képzésre). Pedig be lehetne mutatni az új rendszert mindenkinek, aki a területen dolgozik...nyilván megvan az oka annak, hogy így találták ki. Állítólag nagyon egyszerű lesz a használata. 

A rendszer használatára felkészítő képzésen résztvevők megkapták az Óvodai és iskolai szociális segítő tevékenységet támogató rendszer (CSGYJK) felhasználói leírását. Jó lenne tudni, honnét lehet a 61 oldalas dokumentumot letölteni, egyáltalán elérhető-e már. Erről nincs információm jelenleg. 

Itt hever az asztalomon, még nem volt időm tüzetesen átnézni. 

A rendszer, a jogosultság függvényében, az alábbi feladatok elvégzését teszi lehetővé többek között: igénybevevők kezelése (keresés, megjelenítés, adatmódosítás), közösségi, csoportos és egyéni TAJ nélküliek tevékenységének kezelése stb.

Ami sokakat foglalkoztatott az utóbbi időkben, arra tehát megjött a válasz: nem minden munkához kell TAJ számot rögzíteni, egyéni esetkezelés során sem. Mivel alapvetően prevenciófókuszú szolgáltatásról van szó, azt hiszem ez így életszerű...

Egyelőre ennyi. Szerintem jó lesz - kiváltja a munkanaplót és csodálatos statisztikákat tudunk gyártani...

Az óvodai és iskolai szociális segítők egy-egy téma köré szervezhetnek, vezethetnek csoportokat is az oktatási intézményekben. Ha van erre igény. (S persze akkor, ha a szociális segítő felkínálja ezt a lehetőséget.) Tarthatnak csoportfoglalkozásokat, interaktív beszélgetős délutánokat pedagógusoknak, szülőknek is, bár - ahogy én látom - jellemzőbb a gyerekekkel végzett, prevenciófókuszú csoportmunka.

Szerintem fontos lenne körbejárni azt a témát, hogy az óvodai és iskolai szociális segítők fel vannak-e megfelelően készítve ilyen jellegű feladatokra? Akár csak arra, hogy tudniuk kell kiállni egy csoport vagy közösség elé. Be kell mutatkozniuk például a nevelőtestületi értekezleten a tantestületnek; de előfordulhat, hogy felszólalási lehetőséget kapnak nagyobb iskolai rendezvényeken. Ilyen jellegű feladatot más, gyermekvédelmi területen dolgozó szakember nemigen kap.

Én az gondolom, és látom, hogy az óvodai és iskolai szociális segítők nincsenek kellőképpen felkészítve ezekre a kihívásokra. Nem kötelező persze csoportozni, prevenciós foglalkozásokat meghirdetni és levezetni, enélkül viszont nem teljes a munka. 

A szolgáltatás bevezetése (2018. szeptember) óta halljuk, hogy lesz majd egy 90 órás kötelező képzés, amit minden gyakorló óvodai és iskolai szociális segítőnek el kell végeznie, de a megvalósítás csúszik, és úgy tűnik, idén már nem is lesz ebből semmi. (Úgy hírlik, hogy ezek a kötelező képzések 2020. tavaszán indulnak, több képzőhely lesz.)

Akik már a pályán vannak, és szeretnének csoportozni, leginkább önfejlesztő módon tudnak magukon segíteni. Elvégezhetnek különféle képzéseket, tréningeket (ha támogató a munkaadó), letölthetnek az internetről számtalan tematikus, jól kidolgozott óravázlatot, tapasztalatokat cserélhetnek egymással, vagyis fejleszthetik, rákészíthetik magukat erre a feladatra is. De a szociális munkások (szerintem) alapjáraton nincsenek felkészítve arra, hogy hogyan kell megtartani 1., 3., vagy akár 12. osztályban egy órát, milyen szempontok szerint kell vezetni egy szülőcsoportot. 

Mi a gond ezzel? Hisz jó pap is holtig tanul... Az, hogy a felnőtt csoportok általában egy-egy probléma köré szerveződnek (válás, nehezen kezelhető gyermek stb.). Ha adva van a csoporton belül egy probléma, az legalább egy, de inkább több embert, szülőt érinthet érzékenyen. Szülő-szülő konfliktusok is kialakulhatnak a probléma mentén. Ugyanez a helyzet, ha pedagógusokat szólítunk meg; egy ártalmatlannak tűnő összejövetel, például csapatfejlesztés is sok buktatót rejt. Nem tudhatjuk előre, milyen érzékenységekkel szembesülünk a foglalkozás/beszélgetés során. Nem tudhatjuk előre, hogy ezek az érzékenységek milyen intenzitással törnek felszínre... Így aztán váratlan helyzetekre is fel kell készülni - legalább lélekben, mert máshogy nem lehet. (A tapasztalat nagy segítség lehet...kérdés, hány tapasztalt rutinos segítő dolgozik ezen a területen?)

Mire kell(ene) figyelnie annak, aki csoportot vezet? (Nyilván nem elsősorban neki...hisz ő az elvárásoknak próbál megfelelni.)

- Adott témában van-e kellő szakismerete? 

- Ha csoportot indít, kivel társul? (Kényesebb témákban rizikós egyedül csoportozni.)

- Váratlan eseményekre van-e B és C terve? (fentebb írtam, hogy leginkább lélekben kell felkészülni váratlan helyzetekre. A szakmai dilemma pedig az, hogy képes-e a szociális segítő megfelelően „kivezetni" a csoportot egy érzelmekkel átitatott, beragadt helyzetből? Megvan-e hozzá - a lélekjelenlét mellett - a kellő ismerete?)

és a legfontosabb:

- Mennyire kész erre a feladatra lélekben? Rendben van önmagával? Helyén van az önismerete?

Ma hosszan beszélgettem egy tapasztalt  mentálhigiénés kollégával, 60 éves. Azt mondta, mielőtt nekiállt csoportozni, legalább 5-6 évig készítette magát a feladatra. Önismereti csoportokba, pszichológushoz járt.

Ki kell mondani: sok helyre nem elég a diploma. Nem a diploma tesz valakit alkalmassá. Részben a megszerzett tudással, de nagyobb részben a személyiségünkkel dolgozunk. Nagyon fontos, hogy önmagunkkal tisztában legyünk! (A közelmúltban kezdtem egy komolyabb önismereti munkába. Nem vagyok biztos abban, hogy minden segítő szükségét érzi ennek. Pedig ez lenne, lehetne az alapozó.)

Popper Pétertől származik az alábbi gondolat. Ütős. Provokatív. Ízlelgessük.

„Én gyanúsnak találom, amikor valakinek arról szól az élete, hogy segítsen, akár pszichológusként, akár szociális munkásként. Azt gondolom, hogy ezeknek az embereknek a többsége szeretetre képtelen, és ezt a hiányosságot kompenzálják azzal, hogy segítsenek, hogy hivatásszerűen jók és rendesek másokhoz. Az hiszem, hogy mondjuk egy szeretetre igazán képes építészmérnöknek nincsen ilyen szükséglete. Szóval a dolog sokkal bonyolultabb, mintsem hogy így elintézhetnénk, de beszélgetni lehet róla. Talán el is vezet valahová, csak nem ilyen rövid idő alatt."

Utcai szociális munkás kollégával beszélgettem a napokban - több mint 9 éve dolgozik hajléktalanellátásban. Szerintem ez óriási dolog, főleg annak fényében, hogy a kollegina szereti a munkáját. Pedig a kiégés veszélye a szociális ágazatban fokozott, a pszichés leterheltségre ez a "válasz" sok esetben - önvédelmi reakció. A sikerélményt más "léptékben" mérik, mint több más, emberekkel foglalkozó területen. Van, hogy egyáltalán nincs sikerélmény, megnyugtató és ideális megoldás egy-egy élethelyzetre, és ezt tudni kell elviselni... A szupervízió nem csodaszer. Van, ahol nem is működik...nyitottnak kell lenni rá, s persze meghatározó a szupervizor szakértelme, személyisége is. 

Az utcai szociális munkás kolléga közel 10 éve a családsegítésből "menekült el". Nem bírta a lelki terheket anyaként...  Nem egyszerű a családsegítők munkája...

Az óvodai és iskolai szociális munka a gyermekvédelmi rendszeren belül azért is lóg ki a sorból, mert azok, akik ezen a területen dolgoznak, és szeretik is a munkájukat (a kezdeti bizonytalanságok ellenére), tobzódhatnak a sikerélményekben is. Gyerekek között lehetünk - kompetenciahatáraink figyelembevételével változatos foglalkozásokat vezethetünk -, ha szerencsénk van, elfogadóak, együttműködőek a pedagógusok is, és a többi, oviban, suliban dolgozó segítő szakember (pszichológus, védőnő, gyermekvédelmi felelős stb.). Ha falakba ütközünk, a bevezetés évei a kitartásról, türelemről szólnak...hihetetlenül megedzi a személyiséget, csiszolja a kommunikációs készségeket, jó kis önismereti út... 

Biztos vagyok abban, hogy sok kolléga megszerette az "óvodáit és az iskoláit". A többiek pedig kivárnak és igyekeznek. Vannak, akik felismerik: ez a munkakör nem nekik való. Becsülendő dolog ezt belátni, felállni nem (feltétlenül) jelent megfutamodást a nehézségek elől. 

Visszatérve az utcai szociális munkás kollégára: megkérdezte, mennyire jellemző ezen a területen a fluktuáció? Mivel még csak egy tanév telt el a bevezetés óta, fogalmam sincs. Viszont továbbgondoltam a kérdést. Több (akár együttes) ok miatt dönthet úgy valaki, hogy távozik: fokozott belső bizonytalanság, munkabér, munkahelyi légkör, intézmények "hozzáállása", leterheltség stb. 

Ilyenkor mi történik? A munkáltató tudomásul veszi a munkavállaló döntését, és meghirdeti az állást. A belépő kolléga "készen" kap egy helyzetet, amit persze alakíthat, javíthat és...ronthat is. Ha az intézményekkel jó kapcsolatot sikerült kialakítani, az elválás nehéz; nehéz kötődés nélkül elválni olyan oviktól, iskoláktól, ahol minden flottul ment, jó szakmai kapcsolatokat sikerült kialakítani. Nyilván az intézménynek - dolgozóiknak - sem közömbös, ha a megismert (megszokott) szociális segítő helyére új ember jön, akivel szintén jó munkakapcsolatot kell kialakítani. Lehet, hogy ez flottul megy, lehet, hogy nem... 

Az óvodai és iskolai szociális segítő - szerintem - akkor tud hatékony lenni, és ezt a területet jól képviselni, ha éveket tölt el egyazon köznevelési intézményben. Bizalmi kapcsolatot másként nem lehet építeni. 

Nincs pótolhatatlan ember? 

Képzeld el azt a helyzetet, hogy egy tanéven belül 1-2-3 "új" szociális segítő mutatkozik be. Akivel valamennyire elölről kell kezdeni mindent, az ismerkedést, a kapcsolatépítést legalábbis mindenképpen.

Ha pedig egy kolléga nem pályaelhagyásban, csak váltásban gondolkodik, számolhat azzal, hogy az "elődje" romokat hagy maga után. Persze megvan az esély arra is, hogy a lehető legjobban készítette neki elő a terepet, és tárt karokkal fogadják az intézményekben, mert ismerik és értékelik is az általa képviselt szolgáltatást.

Az óvodai és iskolai szociális munka hazai gyakorlata a kötelező bevezetés után bő egy évvel még meglehetősen kiforratlan ahhoz, hogy messzemenő következtetésekre jussunk a gyakorlati megvalósítást illetően, annál is inkább, mivel nincs egységes gyakorlat, sok esetben még adott család- és gyermekjóléti központon belül sem, a szakmai vezető által előírt adminisztrációt, az óvodai, iskolai ügyeletet leszámítva (lentebb kifejtem, mire gondolok*).

Az talán már sokak számára ismeretes, hogy az óvodai és iskolai szociális segítőknek - diplomával rendelkező szakembereknek** - a területileg illetékes család- és gyermekjóléti központok a munkáltatójuk, tehát külsősként vannak jelen a köznevelési intézményekben. Ez a tény nehezíti a betagozódást, hisz el kell fogadtatnunk, meg kell ismertetnünk minél szélesebb körben a szolgáltatást és magunkat is (az utóbbi is hangsúlyos, a személyiségünkkel dolgozunk!). A külsős léttel alapvetően nem lenne probléma - más szakmaiságot tudunk képviselni, mint egy ovi vagy iskola. Tisztában vagyunk a kezdeti kihívásokkal, és ez a rendszer tudna jól működni, de egyelőre, a bevezetés éveiben sok - rajtunk kívül álló - feltételnek kell teljesülnie.

Jogszabályi háttér

2018. szeptember 1-től a Gyvt. 40/A. § (2) ag) pontja értelmében a család- és gyermekjóléti központ az általános szolgáltatási feladatain túl a gyermek családban nevelkedésének elősegítése, a gyermek veszélyeztetettségének megelőzése érdekében a gyermek igényeinek és szükségleteinek megfelelő önálló egyéni és csoportos speciális szolgáltatásokat, programokat nyújt, amelynek keretében óvodai és iskolai szociális segítő tevékenységet biztosít. A végrehajtással kapcsolatos részletes szabályozást a 2/2018. (I. 18.) EMMI rendelet a személyes gondoskodást nyújtó gyermekjóléti, gyermekvédelmi intézmények, valamint személyek szakmai feladatairól és működésük feltételeiről szóló 15/1998. (IV. 30.) NM rendelet, röviden az Nmr. tartalmazza. Forrás

Amiről most írok, nem csak személyes tapasztalat, nem pusztán az. Tagja vagyok, követem az óvodai és iskolai szociális segítők zárt Facebook csoportját, olvasom a kollégákat, országosan hasonló kihívásokkal „küzdünk" - persze vannak fokozatok. Nehéz például összevetni Budapestet egy leszakadó régióval, ahol egy szociális segítőre kis létszámú intézmények jutnak. Ők (fizikai értelemben) sokkal nehezebben tudnak elérni, ellátni 1000 gyermeket, ezért sok intézményt kell felkeresniük és sok kilométert kell megtenniük. Budapesten - ehhez képest - sokkal nagyobb létszámú ovik és iskolák működnek és jól szervezett a tömegközlekedés. Budapesten más jellegű kihívások vannak...

Van néhány olyan dolog, ami inkább hátráltatja, mint segíti a munkánkat, főként most, a bevezetés éveiben, amikor erről a preventív és megítélésem szerint szükségszerű szolgáltatásról képet alakítunk ki az óvodákban, iskolákban, a szakemberekben, a szülőkben, a gyerekekben, a közvéleményben, ráadásul hosszú távra szólóan (az első benyomás tartós, ha most rontjuk el, azt igen nehéz lesz helyrehozni). Bármennyire is patetikusan hangzik: első fecskeként mi alakítjuk a gyakorlatot. Mi vagyunk terepen, rajtunk csapódnak le a módszertani kiforratlanságok.

Melyek ezek a hátráltató tényezők?

1. Adminisztráció - mit, mennyit, miért, kinek?

Adminisztrációra ezen a területen is szükség van, nem úszható meg, ez belátható. Az viszont alapos átgondolást igényelne, hogy mi az, amit érdemes, mi az, amit teljesen felesleges adminisztrálni. A felesleges, az ügyfelektől (gyerek, szülő) személyes adatokat igénylő adminisztráció nemcsak az érdemi munkától veszi el az időt, de a bizalmi kapcsolat kialakítását, elmélyítését is alááshatja. Példa: megkeres egy szülő, aki elindította a válást, a gyermekével költözni készül, és információkra van szüksége. Nem kezdhetem azzal a beszélgetést, hogy elkérem a TAJ-számát, a lakcímét, tartózkodási helyét, születési adatait. Akkor is hülyén veszi ki magát, ha a bizalmi beszélgetés végén kérem ezeket az adatokat tőle. Úgy érezheti, hogy nem segítővel, hanem hatósági személlyel van dolga. De ez csak egy példa. A (szakmai önigazolásként folytatott) túladminisztrálás a lényegi munkától vonja el az értékes időt: attól, hogy az óvodákban és az iskolákban aktívak tudjunk lenni, minél több időt tudjunk pedagógusok, gyerekek társaságában - más jellegű munkával - tölteni. Nem jó, ha az ügyeleti időt, amit az intézményekben töltünk (elvileg kötelezően, de e vonatkozásban sincs egységes gyakorlat), az adminisztrációra kell fordítani, csak mert nem tudjuk papírmunkában utolérni magunkat.

Az ügyelet arra van elvileg kitalálva, hogy ilyenkor el tudjanak érni bennünket személyesen a pedagógusok, az adott oviban, iskolában dolgozó társszakmák képviselői, a gyermekvédelmi felelősök, pszichológusok, szülők és a gyerekek is felkereshetnek bennünket.

A bürokratizmus - meglátásom szerint - nehezen egyeztethető össze a prevencióval. 

2. Segítség, ég a ház!

Az óvodai és iskolai szociális segítő szolgálatás elsődleges feladata a prevenció. Kifejtve:

„Az óvodai és iskolai szociális segítő szolgáltatás a gyermek veszélyeztetettségének megelőzése érdekében a szociális segítő munka eszközeivel támogatást nyújt a köznevelési intézménybe járó gyermeknek, a gyermek családjának és a köznevelési intézmény pedagógusainak." Forrás

Előfordul, információim szerint nem kevésszer, hogy olyankor fordulnak hozzánk, amikor a jelzést már rég meg kellett volna tenni, a probléma akut. Példa: egy osztályközösséget érintő problémát nem tudnak megoldani, a probléma fennáll jó ideje, ám a szociális segítő, hiába látogatta az intézményt már az előző tanévben is, nem tudott a problémáról... Előfordulhat, hogy nem tudunk hathatósan segíteni ilyenkor - sajnos véges a kompetenciánk. (Nem szerencsés ilyenkor megkérdőjelezni a szolgáltatás hatékonyságát.) Fontos, hogy amint észlelik a problémát, tájékoztassák erről a szociális segítőt. Nem kevés ovi és iskola próbálja diszkréten, saját hatáskörben kezelni a zűrösebb ügyeket, de ők sem mindenhatók és jól jöhet nekik a professzionális segítség. Ezért (is) vagyunk. Támogatnunk kell a gyermekvédelmi jelzőrendszer működését, ám nem nekünk kell megtennünk a jelzést (csak nagyon indokolt esetben). Nem vállalhatjuk át mindig a pedagógusoktól, a gyermekvédelmi felelősöktől ezt a feladatot. Segítünk megfogalmazni a jelzést, ha kérik, de ezt a fajta felelősséghárítást muszáj jól kezelnünk. Okosan, finoman, hogy a kapcsolat ne szenvedjen emiatt hátrányt.

3. Létszámhiány miatti túlterheltség

Egy óvodai és iskolai szociális segítőnek 1000 gyermeket kellene ellátnia. Ezt vidéken nyilván nehezebb teljesíteni, mint nagyvárosokban. A család- és gyermekvédelmi központok a 2018/19-es tanévben - a bevezetés évében - elkezdték feltölteni a létszámot. Tanulságos lenne, ha látnánk, hány központban teljes a létszám. Nem ritka, hogy sokkal több gyermek jut egy segítőre, mint amennyit a jogszabály rögzít. Sokkal több gyermek = több intézményt is jelent. Nem jó szétforgácsolódni. Ha minden intézményben jelen szeretnénk lenni rendszeresen, kevés időt tudunk az ovikban, sulikban tölteni, ez erősen meghatározhatja a munkánk mélységét és minőségét. Jó lenne hetente legalább egy teljes napot tölteni egy-egy intézményben...

Nem tudom, miért nehézkes a létszámfeltöltés. Szerintem nagyon izgalmas egy új szolgáltatás bevezetését végigkísérni, a kezdetektől benne lenni... A fizetés nem versenyképes - a legtöbb szakembert, feltételezem, leginkább ez tartja vissza. (A szociális ágazat szerinti közalkalmazotti bérezést kapjuk.)

Nagyon sokat fog alakulni még ez a tevékenység - mi vagyunk a „kísérleti nyulak". Nagyon sokszor hallom, hogy azért tart ott a szociális ágazat, ahol, mert nincs megfelelő (erejű) szakmai érdekképviselet. Szerintem azáltal, hogy ilyen anomáliákról nyíltan beszélünk, azzal nem érdekeket sértünk, hanem érdekeket képviselünk. Ilyen szellemben írtam ezt a bejegyzést.

* van, akinek jobban fekszik a hivatalos formula, szívesen adminisztrál. Van, aki jobban szeret csoportokat vezetni és jobban is fekszik neki ez a fajta prevenciós munka. Sokfélék vagyunk óvodai és iskolai szociális segítőként (is)

** szociális munkás kolléga kérdezte a napokban tőlem (az ellátórendszer más területén dolgozik), hogy miért hívnak minket segítőnek? Hisz a szociális munka megnevezés sem túl szerencsés (anno az USA-tól vettük át), hát még a segítő... Szerinte úgy hangzik, mintha alacsonyabb besorolású lenne a hierarchiában. Azért vagyunk óvodai és iskolai szociális segítők, mert nem csak szociális munkásokat engednek be erre a területre, hanem például szociálpedagógusokat, szakvizsgával rendelkező pedagógusokat is...

2019. szeptemberben jelent meg a Boros Julianna által szerkesztett

Az iskolai szociális munka alapjai c. digitális tankönyv; az oktatási segédanyag hasznos információkat tartalmaz, a szerzők és a szerkesztő elsősorban iskolai szociális munkások, óvodai és iskolai segítők, pedagógusok és szociális képzésben résztvevők és dolgozó szakemberek számára ajánlják.

A Párbeszéd folyóiratban olvasható a recenzió Vlasicsné Bocz Krisztinától, az ismertető online is elérhető az alábbi linken: https://ojs.lib.unideb.hu/parbeszed/article/view/3253/3218

A 293 oldalas digitális tankönyv pedig innét tölthető le PDF formátumban: http://szockepzes.hu/wp-content/uploads/2019/04/Iskolai-szoci%C3%A1lis-munka_BJ-et_al.pdf

Az óvodai és iskolai szociális segítő szolgáltatást kötelező jelleggel vezették be a köznevelési intézményekben: ovikban, iskolákban. Nemcsak állami intézményekben kell biztosítani, elérhetővé tenni, egyházi, alapítványi, és akkreditált magánintézményekben is.

A fogadtatás, mint azt már korábban írtam, intézményenként, sőt, intézménytípusonként változó.

Nyilván teljesen más a hozzáállása egy magániskolának, melyet a szülők által fizetett tandíjak tartanak fenn, mint egy állami fenntartású intézménynek. Nem lehet, nem szabadna fenntartói oldalról megközelíteni a kérdést: hol van ránk nagyobb szükség? 

Kénytelenek vagyunk elfogadni, ha zárt ajtók fogadnak bennünket, és az együttműködésünk a tanév eleji „papírmunkában" kimerül. A három legfontosabb dokumentum, amivel tanév elején felkeressük intézményeket: együttműködési megállapodás, szükségletfelmérés, szülői hozzájáruló nyilatkozatok. 

Ha csoportfoglalkozást szeretnénk tartani (jellemzően intézményi igény alapján) egy iskolában, az első, amit meg kell néznünk: a szülő(k) hozzájárult(ak)-e ahhoz, hogy gyermek(ük) ilyen foglalkozáson részt vegyen. Nagyon érdekes lenne összevetni országos viszonylatban a tapasztalatokat ennek kapcsán. Nem foglalkozhatunk gyermekekkel sem egyéni, sem csoportos szintén, ha ehhez nem járul hozzá a szülő.

Ha csapatfejlesztő, csapatépítő játékos-kreatív foglalkozásokat kér egy osztályfőnök, mert megítélése szerint fokozottan szükség van erre, nagyon hülyén veszi ki magát, ha a közösségből akár csak egy gyermek hiányzik ezekről a prevenciós célú foglalkozásokról, mert az anyukája, apukája nem engedi el valamiért... A "kizárt" gyermeket (általában) ilyenkor beültetik egy másik osztályba... Érdemes belegondolni: hogyan éli meg ezt egy gyermek? Az óvodai és iskolai szociális segítő által vezetett foglalkozásokon egyébként jelen van az osztályfőnök vagy pedagógus is - érdemes is ragaszkodni ehhez. 

Egy új szolgáltatást nyilván akkor lehet elfogadni, ha megvan hozzá a kellő információ, ismeret. A bevezetés éveiben éppen ezért arra (is) kell törekedni, hogy az óvodai és iskolai szociális segítő tevékenységet minél többen megismerjék. 

***

Részletes szakmai anyag, amiből lehet tájékozódni: 

https://www.oktatas.hu/kozneveles/projektek/efop194/projekthirek/efop194_utmutatok/

Az előző bejegyzésben többek között arról írtam, hogy mik a feladataink, és milyen az új szolgáltatás fogadtatása. 

Az Útmutató az óvodai és iskolai szociális segítő tevékenység bevezetéséhez és gyakorlatához az iskolában címmel 2019. június 20-i keltezéssel közreadott szakmai anyagban természetesen erről is található konkrét információ. Az alábbi táblázat ebből a dokumentumból származik.

A szociális segítő tevékenységeinek tartalma a teljesség igénye nélkül (29. oldal)

Az Útmutató itt érhető el: https://www.oktatas.hu/pub_bin/dload/unios_projektek/efop194/194_Utmutato_iskola_190710.pdf

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy az egyéni és a csoportos tevékenységekbe konkrétan mi tartozik, mi tartozhat bele? Mire terjed ki a kompetenciánk? Például bármilyen témában tarthatunk rendhagyó osztályfőnöki órákat? Bármilyen csoportfoglalkozást vezethetünk? A rövid válasz: természetesen nem!

Nem értünk, nem érthetünk mindenhez, és tisztában kell lennünk - ahogy a velünk együttműködő pedagógusoknak, szakembereknek is - a kompetenciahatárokkal.

Induljunk ki abból, hogy a jelenlétünk és a feladatunk elsődleges célja a prevenció, azaz a megelőzés.

Ha az intézményekben általunk elérhető csoportfoglalkozásokat nézzük, a cél főként az ismeretátadás, a gyerekekre erőteljesen ható társadalmi jelenségekre való reflektálás, például érzékenyítéssel, a téma kreatív feldolgozásával, vagy pusztán azzal, hogy beszélünk, beszélgetünk róla. Osztályfőnökök is megkereshetnek bennünket kifejezett igénnyel - ők jól látják (általában), hogy az osztályuknak milyen jellegű prevenciós foglalkozásra lenne szüksége (a slágertémák általában a csapatépítés és a konfliktuskezelés).

Azzal mindenki tisztában van, hogy a gyerekek mennyi és milyen erőteljes hatásnak vannak kitéve (például csak az internet által), fontos ezekkel a hatásokkal foglalkozni, ám a mi szempontunkból talán ennél lényegesebb, hogy a gyerekek az adott intézményben és közösségben jól érezzék magukat, feladatunk ennek az elősegítése. Sok mindent tehetünk, főleg, ha nyitott ajtók fogadnak bennünket, de nem vagyunk varázslók... Aki viszont szeret gyerekekkel foglalkozni, lelkes és kreatív, szerintem nagyon tudja élvezni ez a munkát.

Visszatérve a kompetenciahatárokra - van azért "kiskapu". Társulásban vezethetünk órákat, foglalkozásokat egy-egy terület hivatalos szakértőjével vagy például iskolapszichológussal, jól ki tudjuk egészíteni egymás mondanivalóját, és a tapasztalatom alapján a párosan vezetett órákat kifejezetten élvezik a gyerekek. Én például rendőr-alezredessel, iskolai bűnmegelőzési tanácsadó tartottam érzékenyítő foglalkozást iskolai-kortárs bántalmazás témában felső tagozatosoknak; más-más szempontok alapján jártuk körbe a témát. 

Folyt. köv.