Az óvodai és iskolai szociális segítők egy-egy téma köré szervezhetnek, vezethetnek csoportokat is az oktatási intézményekben. Ha van erre igény. (S persze akkor, ha a szociális segítő felkínálja ezt a lehetőséget.) Tarthatnak csoportfoglalkozásokat, interaktív beszélgetős délutánokat pedagógusoknak, szülőknek is, bár - ahogy én látom - jellemzőbb a gyerekekkel végzett, prevenciófókuszú csoportmunka.

Szerintem fontos lenne körbejárni azt a témát, hogy az óvodai és iskolai szociális segítők fel vannak-e megfelelően készítve ilyen jellegű feladatokra? Akár csak arra, hogy tudniuk kell kiállni egy csoport vagy közösség elé. Be kell mutatkozniuk például a nevelőtestületi értekezleten a tantestületnek; de előfordulhat, hogy felszólalási lehetőséget kapnak nagyobb iskolai rendezvényeken. Ilyen jellegű feladatot más, gyermekvédelmi területen dolgozó szakember nemigen kap.

Én az gondolom, és látom, hogy az óvodai és iskolai szociális segítők nincsenek kellőképpen felkészítve ezekre a kihívásokra. Nem kötelező persze csoportozni, prevenciós foglalkozásokat meghirdetni és levezetni, enélkül viszont nem teljes a munka. 

A szolgáltatás bevezetése (2018. szeptember) óta halljuk, hogy lesz majd egy 90 órás kötelező képzés, amit minden gyakorló óvodai és iskolai szociális segítőnek el kell végeznie, de a megvalósítás csúszik, és úgy tűnik, idén már nem is lesz ebből semmi. (Úgy hírlik, hogy ezek a kötelező képzések 2020. tavaszán indulnak, több képzőhely lesz.)

Akik már a pályán vannak, és szeretnének csoportozni, leginkább önfejlesztő módon tudnak magukon segíteni. Elvégezhetnek különféle képzéseket, tréningeket (ha támogató a munkaadó), letölthetnek az internetről számtalan tematikus, jól kidolgozott óravázlatot, tapasztalatokat cserélhetnek egymással, vagyis fejleszthetik, rákészíthetik magukat erre a feladatra is. De a szociális munkások (szerintem) alapjáraton nincsenek felkészítve arra, hogy hogyan kell megtartani 1., 3., vagy akár 12. osztályban egy órát, milyen szempontok szerint kell vezetni egy szülőcsoportot. 

Mi a gond ezzel? Hisz jó pap is holtig tanul... Az, hogy a felnőtt csoportok általában egy-egy probléma köré szerveződnek (válás, nehezen kezelhető gyermek stb.). Ha adva van a csoporton belül egy probléma, az legalább egy, de inkább több embert, szülőt érinthet érzékenyen. Szülő-szülő konfliktusok is kialakulhatnak a probléma mentén. Ugyanez a helyzet, ha pedagógusokat szólítunk meg; egy ártalmatlannak tűnő összejövetel, például csapatfejlesztés is sok buktatót rejt. Nem tudhatjuk előre, milyen érzékenységekkel szembesülünk a foglalkozás/beszélgetés során. Nem tudhatjuk előre, hogy ezek az érzékenységek milyen intenzitással törnek felszínre... Így aztán váratlan helyzetekre is fel kell készülni - legalább lélekben, mert máshogy nem lehet. (A tapasztalat nagy segítség lehet...kérdés, hány tapasztalt rutinos segítő dolgozik ezen a területen?)

Mire kell(ene) figyelnie annak, aki csoportot vezet? (Nyilván nem elsősorban neki...hisz ő az elvárásoknak próbál megfelelni.)

- Adott témában van-e kellő szakismerete? 

- Ha csoportot indít, kivel társul? (Kényesebb témákban rizikós egyedül csoportozni.)

- Váratlan eseményekre van-e B és C terve? (fentebb írtam, hogy leginkább lélekben kell felkészülni váratlan helyzetekre. A szakmai dilemma pedig az, hogy képes-e a szociális segítő megfelelően „kivezetni" a csoportot egy érzelmekkel átitatott, beragadt helyzetből? Megvan-e hozzá - a lélekjelenlét mellett - a kellő ismerete?)

és a legfontosabb:

- Mennyire kész erre a feladatra lélekben? Rendben van önmagával? Helyén van az önismerete?

Ma hosszan beszélgettem egy tapasztalt  mentálhigiénés kollégával, 60 éves. Azt mondta, mielőtt nekiállt csoportozni, legalább 5-6 évig készítette magát a feladatra. Önismereti csoportokba, pszichológushoz járt.

Ki kell mondani: sok helyre nem elég a diploma. Nem a diploma tesz valakit alkalmassá. Részben a megszerzett tudással, de nagyobb részben a személyiségünkkel dolgozunk. Nagyon fontos, hogy önmagunkkal tisztában legyünk! (A közelmúltban kezdtem egy komolyabb önismereti munkába. Nem vagyok biztos abban, hogy minden segítő szükségét érzi ennek. Pedig ez lenne, lehetne az alapozó.)

Popper Pétertől származik az alábbi gondolat. Ütős. Provokatív. Ízlelgessük.

„Én gyanúsnak találom, amikor valakinek arról szól az élete, hogy segítsen, akár pszichológusként, akár szociális munkásként. Azt gondolom, hogy ezeknek az embereknek a többsége szeretetre képtelen, és ezt a hiányosságot kompenzálják azzal, hogy segítsenek, hogy hivatásszerűen jók és rendesek másokhoz. Az hiszem, hogy mondjuk egy szeretetre igazán képes építészmérnöknek nincsen ilyen szükséglete. Szóval a dolog sokkal bonyolultabb, mintsem hogy így elintézhetnénk, de beszélgetni lehet róla. Talán el is vezet valahová, csak nem ilyen rövid idő alatt."